
Interjú Inzajeano Latif londoni fotóművésszel, a PKE-sátor fotós műhelymunka-sorozatának vezetőjével.
Mondana néhány szót a munkásságáról? Hogyan kezdte a pályáját, mi vitte erre az útra?
Mindig is készítettem fényképeket, de csak kattintgattam a fényképezőgéppel. Még a divatszakmát tanultam, amikor részt vettem egy műhelyfoglalkozáson, ahol nagyon jól éreztem magam, a tanárok pedig azt mondták, hogy jó szemem van. Azután telt az idő, és úgy gondoltam, diplomát szerzek a divatszakmában. Elmentem egyetemre, majd három hónap alatt rájöttem, hogy a divat egyértelműen nem nekem való. Azzal az öt fotóval, amelyeket azon a bizonyos műhelymunkán készítettem, felvételiztem fotóművészet szakra, felvettek, és ezzel kezdetét vette utazásom. Elbűvölnek az emberek és a terek, amelyekben élünk, a környezet, amit létrehozunk, illetve az, ahogyan ezek meghatározzák a gondolkodásunkat és viszont. Ezért szeretek portrékat készíteni: hogy más nézőpontot adjak az embereknek, hogy módot nyújtsak nekik másképp látni a dolgokat, hogy segítsek nekik kapcsolatba kerülni a társadalom olyan szegleteivel, amelyeket általában nem láthatnak, érezhetnek és tapasztalhatnak meg. Azt hiszem, ez a fő motivációm a fotózásban, ezért szeretem annyira.
Hogy került Romániába?
Egy barátnőm hívott meg, akinek segítségre volt szüksége a munkájában. Igaz ugyan, hogy Románia nem tartozik a fő turistacélpontok közé, de eleve nem szeretem a kézenfekvő turisztikai célpontokat, ezért úgy döntöttem, hogy jövök. Azon kívül, hogy fotográfiát taníthatok, ez számomra is lehetőség arra, hogy valami mást lássak és tapasztaljak meg, mint amit egy szokásos vakációs úticél nyújthat. Meg kell mondanom, hogy a természet gyönyörű, az emberek melegszívűek, és különösen megragadott Erdély magyar vonatkozása – eddig nem tudtam erről. Talán olyan alkotásaim is lesznek, amelyek ezt a témát helyezik előtérbe. Jó volt beszélgetni az emberekkel az Önök egyeteméről; nagyon kedves, izgalmas emberek, és biztos vagyok benne, hogy vissza fogok jönni.
Hogy érezte magát a tusványosi környezetben, hogy működtek a műhelyfoglalkozásai, milyen emberek vettek részt rajtuk, és hogy érzi: mit tanult közben?
Ez fantasztikus környezet az olyan egyetemek számára, mint az Önöké, hogy ismertebbé tegyék, amit csinálnak, és úgy vélem, én ezt a jelenlétet erősítettem. A műhelymunkákon nagyon izgalmas volt sok olyan emberrel találkozni, akiknek remek ötleteik vannak és eredetien gondolkodnak, de még nem tudják, hogyan alkalmazzák őket a fotózásban. Örülök, hogy segíthettem nekik jobban megérteni, hogyan öntsék formába azt, ahogyan gondolkodnak, a fotózás segítségével. Én mindig tanulok az emberektől, most pedig elkezdett izgatni, hogyan lehet igazán megtanítani az alapokat, de egy kicsit másképp. Tudja, mindig hangsúlyozom, hogy egy digitális világban élünk, ahol a technika átszövi a mindennapjainkat. Szeretném kiragadni ebből az embereket és arra bírni őket, hogy álljanak meg, lássanak, halljanak és gondolkodjanak. Szeretnék többet tenni. Azt hiszem, a tusványosi műhely sikeres volt, és úgy érzem, hogy ez valaminek a kezdete számomra – remélhetőleg annak, hogy komolyabb kapcsolatot alakítsunk ki az Önök egyetemével, akár rendszeres programok, akár a fesztivál-műfaj keretében.
Berke Beatrice
Tusványos Press